Fröccskönyv! Milyen gyönyörű szó! Szinte csókra csücsöríti a szájat, mikor kimondjuk. Gügyögő gyermekké, szerelmes kölyökké kedélyesít, mint szóda a bort, ha ajkunkra vesszük. És minden betűje örömben fogant, mert fröccsről írni csak így lehet. Kedélyből, nagy garral, ahogy buborék száll fel a vízben, szóda robban a szifongaratból. Aztán ezek a betűk szavak molekuláivá állnak össze, a szavak mondatokká, míg történetekké nem kerekednek. Amik hol megvilágosítók, mint a lámpás, hol csattanósak, mint a maflás, hol építőek, miként a kőműves, vagy zabosak, mint a csöngőre ébredő házmester. De egyben mind egyformák: bor és szóda nászát mesélik újra meg újra – unalomig, mondanánk, ha lehetséges volna megunni valaha is ezt a buborékos hungarikumot. Meg azt, mit jelentett, mit jelent az embernek, mert hát végső soron mégis csak mi volnánk minden történet alfája és ómegája.
Írtunk egy Fröccskönyvet, mert nem volt jobb dolgunk. De hogy is lehetne jobb dolga bárkinek, mint inni és írni? Talán, mert ízlés dolga minden, ha olvas és iszik. Tégy így, kedves, sp(r)icces Olvasó!